Sokáig éltem abban a hitben, hogy azért vállalok mindig többet, mert erős vagyok.
Mert bírom, és mert többre vágyom.
Részben igaz volt. De a mélyebb igazság ennél jóval árnyaltabb – és sokkal régebbről jön.
Négyéves voltam, amikor az apukám elhagyta a családunkat és külföldre költözött.
Nem volt drámai jelenet, nem volt magyarázat, amit egy gyerek megérthetett volna.
Csak egy hatalmas hiány, ami akkor még névtelen volt, de a gyermeki idegrendszer azonnal leképezte a saját nyelvére:
„Mostantól nem vagy biztonságban.”
Az elhagyatottság érzése nem egy emlék, amely elfeledhető vagy kinőhető – ez egy nagyon komoly pszichés állapot, ami képes magához vonzani további traumákat.
A gyermeki elme nem logikusan dolgozza fel az információkat.
Nem azt mondja:
„Ez nem rólam szól, hanem anyáékról.”
Hanem ezt:
„Valamit rosszul csináltam.”
„Ha elment, akkor nem voltam elég jó.”
Az elhagyatottság érzése nem egy gondolat, anem egy állandó készenléti érzés.
Egy belső figyelő, aki azt kérdezi: – Mikor történik meg újra?
A figyelő, aki ha felejtenél, képes azonnal házhoz hozni a bizonyítékot a csökkent értékedről.
Sajnos túl sok év telik el, mire eljutunk odáig: Milyen technikákkal tudom ezt az érzést feloldani, megelőzve a további kapcsolódási nehézségeket? – Mit kell tennem, hogy mellettem maradjanak?
A „munkamánia” mint belső biztonsági rendszer
Felnőttként nem az apámat kerestem a munkában.
Hanem azt, amit ő nem tudott megadni: stabilitást.
A karrier mindig kiszámítható volt, mérhető volt, visszaigazolta az eredményeimet és sosem hagyott el.
Amikor dolgoztam, nem estem szét.
Amikor elfáradtam, legalább volt értelme.
Amikor túlterheltem magam, nem a fájdalmat éreztem – hanem a kontrollt.
A munka vált azzá a biztonságos belső térré, ahol:
„Ha csinálom, akkor minden rendben lesz. Ha mozgok, nem süllyedek el.”
Ez nem gyengeség. Ez az alkalmazkodás egyfajta intelligens módja.
Fontos kimondani: ez nem a lustaság ellentéte, nem „menekülés”, nem „rossz minta”. Mégis fárasztó, mert olyan mintha egy hatalmas sziklán kapaszkodnál, a család és a társadalmi hierarchia között.
Ez egy viszonylag okosnak vélhető idegrendszeri megoldás volt egy fiatal pályakezdő részéről.
A probléma nem az volt vele, hogy kialakult ez a védekezési forma, hanem az, hogy érett felnőttként észrevétlenül tovább fut a program, és sokaknál az „apaseb” csak akkor kezdene el begyógyulni, amikor már késő.
Egyszer csak ott találod magad:
– betemet a munka, mindig csinálsz valamit
– folyamatosan plusz feladatokat vállalsz, nehéz kiállnod magad mellett
– a pihenés feszít, túl sokszor dolgozol ingyen
– az üres tér ijesztőbb, mint a túlterheltség
De eljön az a nap, amikor egy apró résen átszűrődik a fény, és felébreszt benned valamit.
A gyógyulás nem azt jelenti, hogy nem dolgozol többé keményen.
Hanem azt, hogy már nem azért dolgozol, hogy bebiztosítsd magad arra az esetre, ha elhagynak.
A biztonságérzet már nem csak teljesítményből jön, nem csak hasznosságodból fakad, nem csak akkor érkezik, ha éppen „kiérdemelted”.
A felnőtt éned már képes határokat tartani, pihenni, bűntudat nélkül jelen lenni akkor is, amikor nincs feladat.
Ez nem egyik napról a másikra történik, hanem azzal kezdődik, hogy megérted a saját reakcióidat.
A plusz munka számomra sokáig terápia volt.
És ez rendben van.
De eljön az a pont, amikor már nem csak túlélni akarsz – hanem megérkezni.
Önmagadhoz. A testedhez. A lelkedhez. A nyugalomhoz, ami nem teljesítményből születik.
És talán először kimondhatod:
Most már nem kell senki előtt sem bizonyítanom, hogy értékes vagyok…
Ha pedig kérdésed van hozzám, keress bizalommal alábbi elérhetőségeimen, vagy iratkozz fell az alábbi űrlapon.

Szabó Kitti
A TE legőszintébb holisztikus támogatód!
Nyilvántartási szám: B/2020/000414
Hétfőtől-péntekig 09:00-20:00
+36 30 513 8439
hello.hajtoero@gmail.com
https://hajtoero.hu/
