Sokáig éltem abban a hitben, hogy azért vállalok mindig többet, mert erős vagyok.

Mert bírom, és mert többre vágyom.

Részben igaz volt. De a mélyebb igazság ennél jóval árnyaltabb – és sokkal régebbről jön.

Négyéves voltam, amikor az apukám elhagyta a családunkat és külföldre költözött.

Nem volt drámai jelenet, nem volt magyarázat, amit egy gyerek megérthetett volna.

Csak egy hatalmas hiány, ami akkor még névtelen volt, de a gyermeki idegrendszer azonnal leképezte a saját nyelvére: 

„Mostantól nem vagy biztonságban.”

Az elhagyatottság érzése nem egy emlék, amely elfeledhető vagy kinőhető – ez egy nagyon komoly pszichés állapot, ami képes magához vonzani további traumákat.

A gyermeki elme nem logikusan dolgozza fel az információkat.

Nem azt mondja:

„Ez nem rólam szól, hanem anyáékról.”

Hanem ezt:

„Valamit rosszul csináltam.”

„Ha elment, akkor nem voltam elég jó.”

Az elhagyatottság érzése nem egy gondolat, anem egy állandó készenléti érzés.

Egy belső figyelő, aki azt kérdezi: – Mikor történik meg újra?

A figyelő, aki ha felejtenél, képes azonnal házhoz hozni a bizonyítékot a csökkent értékedről.

Sajnos túl sok év telik el, mire eljutunk odáig: Milyen technikákkal tudom ezt az érzést feloldani, megelőzve a további kapcsolódási nehézségeket? – Mit kell tennem, hogy mellettem maradjanak?

A „munkamánia” mint belső biztonsági rendszer

Felnőttként nem az apámat kerestem a munkában.

Hanem azt, amit ő nem tudott megadni: stabilitást.

A karrier mindig kiszámítható volt, mérhető volt, visszaigazolta az eredményeimet és sosem hagyott el.

Amikor dolgoztam, nem estem szét.

Amikor elfáradtam, legalább volt értelme.

Amikor túlterheltem magam, nem a fájdalmat éreztem – hanem a kontrollt.

A munka vált azzá a biztonságos belső térré, ahol:

„Ha csinálom, akkor minden rendben lesz. Ha mozgok, nem süllyedek el.”

Ez nem gyengeség. Ez az alkalmazkodás egyfajta intelligens módja.

Fontos kimondani: ez nem a lustaság ellentéte, nem „menekülés”, nem „rossz minta”. Mégis fárasztó, mert olyan mintha egy hatalmas sziklán kapaszkodnál, a család és a társadalmi hierarchia között.

Ez egy viszonylag okosnak vélhető idegrendszeri megoldás volt egy fiatal pályakezdő részéről. 

A probléma nem az volt vele, hogy kialakult ez a védekezési forma, hanem az, hogy érett felnőttként észrevétlenül tovább fut a program, és sokaknál az „apaseb” csak akkor kezdene el begyógyulni, amikor már késő.

Egyszer csak ott találod magad:

– betemet a munka, mindig csinálsz valamit

– folyamatosan plusz feladatokat vállalsz, nehéz kiállnod magad mellett

– a pihenés feszít, túl sokszor dolgozol ingyen 

– az üres tér ijesztőbb, mint a túlterheltség

De eljön az a nap, amikor egy apró résen átszűrődik a fény, és felébreszt benned valamit.

A gyógyulás nem azt jelenti, hogy nem dolgozol többé keményen.

Hanem azt, hogy már nem azért dolgozol, hogy bebiztosítsd magad arra az esetre, ha elhagynak.

 A biztonságérzet már nem csak teljesítményből jön, nem csak hasznosságodból fakad, nem csak akkor érkezik, ha éppen „kiérdemelted”.

A felnőtt éned már képes határokat tartani, pihenni, bűntudat nélkül jelen lenni akkor is, amikor nincs feladat.

Ez nem egyik napról a másikra történik, hanem azzal kezdődik, hogy megérted a saját reakcióidat.

A plusz munka számomra sokáig terápia volt.

És ez rendben van.

De eljön az a pont, amikor már nem csak túlélni akarsz – hanem megérkezni.

Önmagadhoz. A testedhez. A lelkedhez. A nyugalomhoz, ami nem teljesítményből születik.

És talán először kimondhatod:

Most már nem kell senki előtt sem bizonyítanom, hogy értékes vagyok…

Most pedig fogadd szeretettel tőlem EBOOK-omat, amit lejebb görgetve, a képre kattintva ingyenesen letölthetsz.

Ha pedig kérdésed van hozzám, keress bizalommal alábbi elérhetőségeimen, vagy iratkozz fell az alábbi űrlapon.